Sziasztok!
Végre meghoztam a prológust, ami a történet előző időszakából való.Úgy gondoltam, hogy ezt a cselekményt írom le, hogy azért valamivel tisztább legyen majd a kép a sok árnyék és titok mellett! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog! Ha nem, az sem baj, csak akkor leírnátok, hogy mi nem tetszik? Nagyon sokat jelentene! :)
Várom a véleményeteket!
Jó olvasást!
A színtiszta kék égen már-már megjelentek a fekete fellegek, melyek az ellenség közeledtét jelezték. Hópelyhek szállingóztak az égből, mint megannyi fehéren ragyogó kristály. Csend volt. Óriási csend. Csak a szelek játékának süvöltő hangját lehetett hallani, ahogy elhaladtak mellettünk.
A csapat készen állt az újabb ütközetre. Habár erőnk fogytán volt, a szívünkben tomboló harag és hűség harcra kényszerített.
- Felség! – hallatszott a távolból egy rémült kiáltás. – Felség! – rohant felénk egyik kémünk. – Megérkeztek! Itt vannak! – hadarta el, majd eszméletlenül a talajra esett, körülötte óriási vértócsa.
Az uralkodóra pillantottam. Kimondatlan üzenetet váltottunk egymással, mire bólintott.
Fél térdre ereszkedtem az eszméletlen mellett és felhúztam karjáról a ruháját, hogy be-tudjuk azonosítani, melyik kémünk esett áldozatául az ellenségnek. Hófehér, élettelen karján ott díszelgett a sereg örök, fekete jele, benne a hármas szám.
- Mit jelent ez, Uram? – lépett mellém egyik apródom. Felpillantottam rá. Nem szoktam meg, hogy uramnak szólítanak 15 évesen. Egy éve vagyok tagja a seregnek, mint kapitány és az Uralkodó elsőszámú testőre.
Felálltam, megveregettem Matyi vállát és válaszoltam a kérdésére, közben az Uralkodóra tekintve.
- Hogy dél felől kezdődik. – jelentettem ki szárazon.
Nem telt egy órába, hogy felálltunk a csatatéren Dukelion seregével szemben. Ők sokkal többen voltak, mint mi és fekete mágiát használtak. A csapatom mögém sorakozott, úgy ahogy a többi kapitány mögé a sajátjaik. Az Uralkodó hófehér lován a sereg előtt állt. Táltosa nyugtalan, ingerült volt; érezte a csatát.
Az Uralkodó mellé léptettem fekete paripámat. Immár ketten álltunk a sereg élén. Mindig is elől álltam, a Király mellett. Annak ellenére, hogy csak egy éve tüntettek kapitánnyá, már 7 éves korom óta csaták sorozatába jártam.
- Ide figyelj, fiam! – szólított meg, mire felé pillantottam, de tekintetemet nem vettem le a még mindig érkező ellenségről. – Mindig is jó szolgálóm voltál. A legrosszabb időkben is mellettem álltál. Most arra kérlek, ebben a csatában is légy a segítségemre. Azonban, ha bármi történik, te leszel az első, aki hazavágtat. – Szóra nyitottam a számat, de leintett. – Nem ellenkezz, pontosan tudod, hogy miért kell NEKED hazamenned.
Bólintottam.
- Nagyszerű! És most, gyere velem még egy utolsó csatába! – nyújtotta felém a kezét, mire erőteljesen megszorítottam.
Pontosan tudtam, mire céloz. Az ütközet után más feladatot szánt nekem. Sokkal igényesebbet, sokkal törékenyebbet… értékesebbet.
Magam elé képzeltem a jövendőbeli feladatomat, a maga pirospozsgás arcát, smaragd szemeit, hosszú, szőke tincseit.
Óriásit dörgött az ég; a csata megkezdődött.
Az uralkodó kihúzta ezüst kardját a kardhüvelyből és csatakiáltással rohamozta meg Dukelion csapatát. Én is követtem a példáját.
Kardok csattantak egymásnak, fogak csikorogtak, testrészek peregtek élettelenül az immár vértől vöröslő hóra.
Nem láttam Dukeliont, ami nem jelentett sok jót. Lefordítva: tervezett valamit.
Harminc perc múlva már az egész csapatunk a felére csökkent. A jobb szárny teljesen ki-halt, csak az én és Terance csapata tartotta a frontot.
A szél felerősödött, a havazás hóviharba torkollt. Éreztem, amint erőm egyre fogytán van, már-már úgy gondoltam nem sok kell, hogy leesek a lovamról. Terance felől a nevemet hallom.
- Vigyázz! – ordította barátom, de már késő volt. Villámlott, a lovam megremegett alattam és fájdalmasan nyihogott fel. A következő pillanatban már a havon feküdtem, felettem paripám, nyakán hosszú, véres seb tátongott. Lelöktem magamról és letérdeltem a fejéhez. Tudtam, hogy már nem húzza sokáig. Nem vagyok érzelgős típus, de a társam elvesztése felszakított bennem egy sebet. Éreztem, amint szemeim megtelnek könnyekkel és végigfolynak koszos arcomon. Rég nem éreztem ilyet. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen érzés sírni… elveszíteni valakit.
Megköszöntem lovam munkáját, odébb toltam üstökébe lógó sörényét és csókot nyomtam a homlokára. Megragadtam a tőrömet és két könnycsepp között társam mellkasába vájtam. Nem mozdult többé. Ott maradt, az egyik részemmel együtt… Az ő hozzá tartozó részemmel együtt.
Legutóbb apám miatt sírtam, még kisgyermek koromban. Ő is az Uralkodó testőre volt, csak Dukelion meggyilkolta az egyik csatában.
Fájdalmas düh lobbant bennem, ellepte az egész mellkasomat.
Akkor csak egyet akartam: Dukelion halálát.
Felpattantam és az Uralkodóhoz rohantam. Azonban, mielőtt odaérhettem volna megtántorodtam.
Dukelion ott állt velem szemben, fekete ruhában, a halál színében.
Megragadtam a kardomat és kirántottam a hüvelyéből. Összeszorítottam az állkapcsomat.
- Azt hiszed, győzhetsz azzal a karddal ellenem? Ugyan, már! Miért nem használod az erdődet? Amit ajándékoztam neked?
- Csupán, mert én nem vagyok olyan, mint te! – ordítottam rá, és felé rohantam.
- Ó! Meghiszem én azt! Pedig szeretnél te ilyen lenni, mint én! – azzal, fekete köd lepte el és eltűnt.
Körbe néztem. Sehol, senki.
- Hova a…?
- Véged! – suttogta valaki mögülem. Odakaptam a fejem és megláttam: tőlem körülbelül öt méterre állhatott, kezében fekete köd kavargott. Felém lendítette a karját. Láttam a felém süvítő feketeséget, éreztem a mágiát ereimben. Tudtam, hogy végem. És készen álltam a halálra. Lehunytam a szemem, mire valaki erőteljesen megragadta a vállamat és odébb lökött az utolsó pillanatban. A jeges hóba zuhantam, éles fájdalom hasított a ka-romba, de nem foglalkoztam vele. Kinyitottam a szemem és megláttam, amint az uralkodó a földön fekszik, ellepi a feketeség.
Azonnal felpattantam és mellé térdeltem.
- Nem… nem, nem, nem! – kiáltottam és megragadtam a kezét. Tudom, ez rangon felüli, de abban a pillanatban nem érdekelt a rang.
Az uralkodó göthölt egyet és lassan kinyitotta a szemét.
- Fiam! – hörögte és megszorította a kezemet. – Megmenekültél?
- Uram! – kiáltottam. – Ennek fordítva kellett volna megtörténnie! Én vagyok a testőr, nem ön!
- Annyiszor megmentettél már a haláltól! Most rajtam volt a sor. Fiam, neked még feladatod van! Én bíztam rád, őt!
- Uram… - suttogtam.
- Nehogy sírni merészelj, fiam, mert egy férfihez nem illik! És te már férfi vagy!
Bólintottam.
- Fogd ezt… - nyújtotta át ezüst kardját – és viseld büszke, tisztességes harcosként. De most tűnj innen, fiam, amíg nem késő! Menj vissza hozzá!
Hörögni kezdett, nem kapott levegőt. Olyan erősen szorította a kezemet, hogy azt hittem eltörik.
- Óvd meg a lányomat! – suttogta, azzal arca megdermedt, szeme üvegessé vált.
Homlokomat élettelen, jeges kezének nyomtam, majd elengedtem, visszahelyeztem a teste mellé. Fején még most is ott fénylett arany koronája. Megmarkoltam a kardot.
- Tudtam, hogy így lesz! – morogta megvető hangnemben. – Nekem, végül is így is jó!
Végignéztem a csatamezőn: holttestek feküdtek egymáson, terítették be a jeges mezőt. Mindenki halott. Dukelion serege is, a mienk is. A holttestek között megláttam az ismerős kék köpenyt: Terance köpenyét. Viselője kifordított nyakkal, bal kar nélkül feküdt társaink közt.
Terance halott. A társam halott. Apám halott. Az Uralkodó halott. Semmi értelmét nem láttam, hogy tovább éljek. Azonban, egyet biztosra tudtam: mielőtt követem őket, meg-ölöm Dukeliont, aki erről az egészről tehetett.
- Megöllek… - morogtam, azzal felálltam. – Megöllek!
Tudtam, hogy a karddal nem ölhetem meg. Az erőmhöz kellett folyamodnom. És akkor nem érdekelt, hogy fekete mágia-e vagy sem.
- Nocsak? Még is használod az ajándékomat?
- Ez egy átok! Nem ajándék! – kiáltottam. Felhasználtam az összes dühömet, fáradságomat és félelmemet. Meg akartam bosszulni a barátaimat, a társaimat. Éreztem amint az energia átsiklik az ereimen, a karomba áramlik. Kezeimben fekete köd jelent meg.
- Akár mennyire is tagadod, pontosan tudod a bensődben, hogy a kegyelmem ajándéka! Apád nem volt képes hordozni. Te viszont annál inkább alkalmas vagy rá!
Éreztem, amint a köd ellepi a szívemet is. Karomról fölkúszott az egész mellkasomig, im-már teljes egészében beborított.
Egyszerre rémisztett meg és töltött el önbizalommal. Tudtam, hogy Dukelionnak nincs ekkora hatalma. Fél mosollyal az arcomon fordultam felé. Tekintetében félelem csillant.
- Én nyertem. – suttogtam, és amilyen erősen csak tudtam felé lendítettem a mágiát. A saját „adománya” miatt fogja elveszíteni az életét. Úgy éreztem, majd’ össze esem, a rengeteg energia felhasználása miatt.
A fekete köd robbant egyet, majd szertefoszlott. Biztos voltam benne, hogy eltaláltam Dukeliont. Azonban a helyén nem maradt semmi. Idegesen és meglepve pillantottam körbe. Az uralkodó sem volt sehol.
Elvitte… elvitte az uralkodót.
Térdre rogytam és ökölbe szorult a kezem. A térdemre fektettem az uralkodótól kapott ezüstkardot és rápillantottam.
Csak én maradtam, egyedül. Mindenki más halott. Abban a pillanatban azt kívántam volna, bárcsak én is az lennék.
- Megtalállak… - suttogtam, nem érdekelt, hogy itt van-e Dukelion. Neki szántam, és tud-tam, hogy hallja. – És megöllek! – kiáltottam.